2010-04-14
Április 7-én voltam kontrollon. Végre abbahagyhatom a Medrol-t. Nagyon örülök neki. Az orvos szerint a betegek nagy része visszaesik, véletlenül sem biztatott azzal, hogy minden rendben lesz. A pszichológusom azt mondja, hogy szerinte minden rendben lesz. Most nagyon örülnöm kellene. De én még mindig nem látom az alagút végét. A hajam pár napja sokkal jobban hullik megint, pedig már azt terveztem, hogy kb. két hónap múlva mehetek fodrászhoz. Most nagyon úgy érzem, hogy ennek sosem lesz vége. Most kellene lelkesednem, és minden nap úgy ébrednem és elaludnom, hogy meg fogok gyógyulni, és többet nem jön elő. Nagyon-nagyon jó háziorvosom van. Nagyon sok nehézségen ő segített át, és nemegyszer köszönhettem neki az életemet. Ő jobban ismer, mint a kezelőorvosom. Ő is azt mondta, hogy nem fogok visszaesni. Kettő egy arányban győzött a nem. Most valahogy mégsem érzem a nagy nyugalmat. Júliusban kell ace – szint vizsgálatra mennem. Az legalább egy hónap, de talán kettő is, amíg megjön az eredménye. Legalább augusztusig nem kell gyógyszer. Ha ilyen ütemben haladok, akkor talán addigra éppen elkezdek normálisan kinézni. Most jött egy levél, elképzelhető, hogy májusban lesz fellépésünk. Remek. Én már nem akartam akkor sapkát hordani, sőt már most sem nagyon, de most megint tényleg nagyon hullik. Tudom, nem a külső számít, de fellépés lesz. És én tényleg nehezen érzem magam egészségesnek és jól, ha belenézek a tükörbe és rondahajú, dagadt arcú nőt látok. Ja és a támogató környezetet is el lehet felejteni. Amíg nagy szarban vagy, addig persze mindenki lelkesít, szinte presztízskérdést csinálva belőle, azonban ha nincs dráma, jobban vagy, azt mondják, hogy nem kell gyógyszer, akkor onnantól leszarnak. Hát ez velem most éppen így van. Ha valamikre gondolok, akkor azt véletlenül se mondjam ki, mert akkor rögtön le leszek hurrogva, vagy még rosszabb, hipochonder pszichopatának tartanak. Kész vége. Nekik nem fáj, nem kell a temetésre gyűjteni, azt mondja az orvos, hogy minden rendben, akkor már nem is hullhat a hajam, nem lehet nyirokcsomó a nyakamban, nem köhöghetek, mert ilyen nincs. A környezetem nyavalyoghat minden miatt, jajaj kicsit hullik a hajam, de hát tavasz van, híztam pár kilót, de szar, fáj a torkom, nem akarok calici-s lenni, miért lett egy pattanás az arcomon?.... Én meg lehetek akármilyen, érhet akármi, a válasz, ó ez természetes, hogy ezzel jár. Örülj, hogy nem halsz meg. Akkor őt mi a frászért zavarja sok minden más…. Hallamni tőlük: Nem szeretek emberekkel beszélni…. Old meg te, neked ez amúgy is megy… Én vajon szeretek emberekkel beszélni?????????? És ha véletlenül valami olyat akarok tenni, amivel vigyáznék magamra, akkor vagy kényes, vagy önző leszek rögtön. Ha valaha egyszer végre normálisan nézek ki, lesz elég levegőm, nem fáj semmim, akkor tuti elmegyek egy kis időre olyan helyre, ahol nem ismer senki. ÉS AKKOR SEM FOGOK VISSZESNI! És végre le fogom írni, amit gondolok! Aki szerint teljesen jó az, amilyen állapotban vagyok, ébredjen ugyanerre egy reggel. Kizárólag csak egy napra. Megnézném, hogy mennyire lennének elkeseredve? Elég vicces lenne. Elképzelem, ahogy a sminkkel próbálják eltüntetni a buckát a fejükről, vagy hajnövesztő szerrel locsolják az arcukat, hogy legyen szakálluk, ami gyorsan elfedi, keresik a sapkát, amivel a kopaszfoltokat elfedik, vagy tupírozgatják a hajukat. Aztán azt is megnézném, hogy nézegetnek-e a csomókat, vagy próbálgatnák-e, hogy mekkora levegőt vehetnek. Aztán a kezükbe adnám a Medrol mellékhatásainak jegyzékét, és megnyugtatnám őket, hogy ezeknek egy része nem esetleges, hanem tuti, hogy megjelenik, aztán készítenék egy pillanatképet az arckifejezésükről. Utána már meg is szűnhetne a dolog. Elég lenne tényleg csak egy reggel…. Nem vagyok gonosz, de ahogy ezt elképzeltem, tényleg mosolyt csalt az arcomra. Most megyek angolt tanulni, mert a nyelvvizsga még mindig előttem áll. Egyszer úgyis jól leszek, nem leszek elesett, félős, szánalmas…
