Én és a sarcoidosisom

Régen írtam, de nem volt sok időm. Sokat tanultam, mert természetesen az a rohadt nyelvvizsga még mindig nem sikerült. A párommal azon vagyunk, hogy rendezzük a dolgainkat, sikerül beszélni a problémáinkról, talán előrébb jutunk. Most viszont nagyon szar napom van. Vérvétel után rám tört valami eszméletlen szorongás, miközben sétálgattam a városban. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem, ha megszólalok, kitör belőlem a zokogás. Egyszerűen nem tudta ezzel a helyzettel mit kezdeni. Nagy nehezen elmúlt, miután koncentráltam a helyes légzésre, meg igyekeztem másra gondolni. Ez az érzés újra előjött bennem a váróban, de akkor le is fehéredtem, és nagyon vert a víz, alig bírtam ott maradni, de aztán elmúlt. Örültem, mint a fene, hogy nem vesznek tőlem ACE-hoz vért, akkor ezek szerint csak legközelebb, akkor viszont nem kell a következő alkalomtól félni. Szóval egész jó volt minden, amíg be nem mentem. Kiderült, hogy nincs eredmény, még csak most ment el a vérem, és ezért mehetek be március elején is. A kurva életbe! Július óta várok egy megerősítésre, hogy minden rendben van velem, de nem. És az, hogy ennyire közel van a következő időpont, még jobban kiborít. Az volt nagyon jó, hogy kifelé menet találkoztam valakivel, aki számomra nagyon fontos, és rázúdíthattam mindent. Ő valóban olyan ember, akit tényleg az érdekel, hogy mi van velem, és nem várja el, hogy röpködjek a boldogságtól, hogy csak szarkoidozisom van. Jó volt elmondani, hogy mennyire szarul éltem meg ezt az egészet, hogy persze örülök, hogy nem vagyok rákos, de attól még nem kell folyamatosan röpködnöm. Iszonyatos volt a Medrol. Iszonyatos volt olyan külsővel és mellette a folyamatos rosszullétekkel együtt élni. És persze azt mondják, ott az éneklés. Egyszerűen nem bírtam volna normálisan színpadra állni. Egy komolyzenei fellépésem volt, ahol úgy néztem ki, mint aki a halálán van. A normális zenekari fellépés meg elmaradt, mert összehánytam magam és mentővel vittek hajnalban kórházba. Utáltam az embereket, mert hülyeségekkel traktáltak. És egyáltalán nem volta erős, csak nem tudtam, hogy mibe vágok bele. Nem vagyok egy túlzottan hiú ember és szép sem. De az nem igaz, hogy a színpadra bárhogy kimehetsz. Ez kamu. Ráadásul, ha szarul vagy, akkor szarul énekelsz. A vége felé a magasak nem jöttek ki tisztán, csomószor fájt közben minden, és gyakran szédültem. De mondja meg valaki végre, hogy miért kellett volna örülnöm? Fiatalon egy évig voltam kivonva a forgalomból, undorítóan néztem ki. Most meg a hátralevő negyven évemben szívok folyamatosan az állandó kontrollokkal, meg „visszaesek, nem esek” kérdéssel. És persze a kitűzött időpont sem oké. Én nem akarom ezt csinálni!!!!!!!!!