2010-11-10
Most múlt egy éve, hogy először írtam. Több mint egy éve kezdődött minden. Hosszú idő. Most már a következő lépés az lesz, hogy leírjam, több mint egy éve nem szedek szteroidot. Szombaton voltam nyelvvizsgázni, most origo-s nyelvvizsgám. Volt annyi eszem, hogy nagyívben elkerültem a családomat erre az időszakra. Volt egy hét szünetem intenzíven tanulni, és legalább nyugiban lenni. Talán most sikerült. Ha nem, az sem nagy gáz, ez a fajta nyelvvizsga teljesen kiszámítható. Pont ugyanazt kérik, mint ami a tájékoztatóban van. Szóval legfeljebb elmegyek januárban is. A zenekarban talán pozitív változások várhatóak. Remélem, összejön, amit terveztem. Majd a következő alkalommal írok részletesebben róla, addigra már nagyjából elindul a dolog. Kail tüneményes. Jó fej, imádni való, és rosszalkodik sokat. Nem tesz semmit tönkre, nem is lop el semmit, csak hajlamos éjszaka beosonni a takaró alá, ha nagyon fázik, és képes összevissza ugrálni rajtam egy falat finom kajáért.
Rajta kívül nagyon egyedül vagyok. Persze van néhány igazán jó barátom, akikkel szeretek együtt lenni, akire számíthatok, akik velem vannak jóban, rosszban. Sokat gondolkozom azon, hogy jó-e nekem az a kapcsolat, amiben élek. Szeretem a kedvesem, de túl sok bennünk már a sérelem. Kicsi dolgokon is azonnal ugrunk egymásnak, de most már érezhető a gyűlölet is az ilyen kirohanásokban. Eltávolodtunk egymástól. Valójában idegenek vagyunk egymás számára. Nagyon kevés közös dolgunk van, viszont annál több mindenben nem értünk egyet. Szinte egyáltalán nem beszélgetünk, és egyáltalán nem tervezünk együtt semmit. Csak a mindennapi dolgok vannak számunkra. És hidegség. Semmi érzelem, semmi intimitás. Kötődés van. De miért? Kedvesem szerintem lusta, társfüggő, kényelmes neki. Nem akar változtatni, nem is mondja ki a problémákat még magának sem. Ezzel öli meg szépen az egészet. Van magában, semmi gondot nem vesz észre, teljes közönyben van mellettem. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, ha valami nehézséget okoz, vagy valamiért tenni kellene, akkor teljesen nihilista lesz. Csak azért van mellettem, mert megterhelő lenne számára bármit tenni, ami másfelé vinné őt. És én miért vagyok vele? Hálás vagyok azért, amit mellettem végigcsinált az elmúlt több mint egy évben. És teljes erőmmel belekapaszkodok abba az érzésbe, amikor még volt jövőnk együtt. Bízom valamiben, csak már magam sem tudom, hogy miben. Ma reggel néztem az emberek arcát, akik jöttek velem szemben a buszmegállóban. Elgondolkodtam. Két olyan dolog van az embereknél, amit nem tudok elfogadni. Ezek számomra a legnagyobb bűnök, amit tehetnek maguk ellen. Az egyik a kiégett ember, akinek semmi célja, semmit terve, éli a hétköznapokat apró csodák nélkül, semmi kicsi akadályok, lépések, amiket meg szeretne tenni, ami előre viszi, amiért megveregetheti a saját vállát. A kedvesem a szememben ilyen. Elképzelhető, hogy vannak dolgok, amik előremozdítják, és megakadályozzák abban, hogy besavanyodott, szürke, vegetáló ember legyen, de ezt én vagy nem látom, vagy nem olyan, amit én is annak tartok. Egyszer azt vágta a fejemhez, hogy attól, hogy nem felel meg nekem, amit csinál, vagy nem egyezik az én dolgaimmal, neki is van ilyen. Kérdezem én, nagy bűn-e, ha akkor arra azt mondanám, hogy engem nem is érdekel. Éltem valakivel, akivel közösen álmodhattam, és most ami valaha fontos volt, az már csak nekem fontos. Valamikor jó volt. De lehet, hogy azt is csak képzeltem. Ha a vágyaink, álmaink semmiben sem találkoznak, akkor vajon az életünknek van-e esélye találkozni?
Viszont a másik, amit egy embernek nem tudok megbocsájtani, ha kialszik a szemében a csillogás. Ha a szeme akkor is szomorú, ha mosolyog. Ezt magamban látom. Régóta nem tudtam őszintén mosolyogni. És nem a betegségem miatt. Ott még voltak érzelmi viharok ugyan sírás, kétségbeesés, düh, de őszinte mosoly is. Most már nincs, csak melankólia. Legalább dühös lennék, de a veszekedésben sem a szikrázó düh van, inkább az elkeseredettség. Belenézek a tükörbe és újra nem látom önmagam. Van hajam, vékony az arcom, olyan a testsúlyom, mint szokott, sőt a sok mozgásnak köszönhetően az alakom is változik szépen lassan. De az arcom üres. A szemem szomorú. Ez nem maradhat így. nem lehetek én is csak olyan emberszerű….
