Valóban nagyon régóta nem írtam. Annyi minden történt, hogy igazán nem is voltam képes írni, majd később nem is akartam.
Jól vagyok. És ez már így is fog maradni. Az utolsó vizsgálat alapján olyan eredményem volt, hogy az orvos is abban erősített meg, hogy ez nem valószínű, hogy kiújul megint.
De visszatérek 2011 májusához…
Így visszaolvasva a történéseket, elég rapszodikus volt. Egyszer lent, egyszer fent. A fenteket legtöbbször még magamnak is csak hazudtam. Iszonyú mélyen voltam. Abban a sok maszlagban, amit írtam, csak próbáltam kapaszkodni. Ez így nem megy. Azért sem írtam már, mert nem akartam többet hazudni. Rettenetes volt minden. Egy pillanatig sem hittem már el a végén, hogy egyszer is eljutok az életemben arra a pontra, hogy őszintén mondjam azt, hogy most már tényleg jól vagyok, és nem félek ettől a szartól többet. Nem hittem el, minden pillanatomat ez járta át, és iszonyúan szenvedtem attól, hogy ezentúl ennek az árnyékában kell élnem, teljesen irányíthatatlanná válik így az életem. Annyira mélyen voltam, hogy bár nem tudatosan, de az öngyilkosság foglalkoztatott. Ijesztő, hogy még magamnak sem mondtam ki, csak titokban ott szunnyadt bennem. Azt eldöntöttem, hogyha még egyszer gyógyszer kellene, akkor nem vagyok hajlandó beszedni, lesz, ami lesz, és ha nagy a baj, akkor inkább véglegesen véget vetek az életemnek. De akkor már nem is volt valódi életem. Sekélyesnek tűnök, nyafogósnak, vagy kétségbeesettnek? Hiszen annyi minden van, amiért így is érdemes élni, stb.… Nem. Nekem nincs. Ha nem tudok a munkámra koncentrálni, és ami még végzetesebb, nem tudok zenélni, akkor az én életemnek nincs értelme. Jelenleg legalábbis nincs. Akkor miért? Hazudjak mindenkinek, hogy jaj de jó, nyomorúságos kis szörnyként élek, és ez már önmagában is boldoggá tesz? Szóval ennyire mélyre kerültem. Hazugság volt a párkapcsolatomra, családomra vonatkozó pozitív bejegyzések is. Próbáltam csak kapaszkodni. A munkahelyem meg maga volt a rettenet. Mindennapi stresszel, rosszakarással, konfliktussal teli, és ez éppen nem tett jót a betegségemnek.
Aztán egyszer csak jött a talpra állás. Nagy részben a pszichológusomnak köszönhetem, ő volt az, aki próbált rábeszélni legalább egy tüdőröntgenre, aminek azonnal kézhez vehetem az eredményét. Nagy nehezen, nyáron elmentem a tüdőgondozóba, mondván szükséges a munkámhoz tüdőszűrés. Elkészült a felvétel, de a doktornő nem volt ott, így az asszisztens nővel tudtam beszélni. Nagyon bepánikoltam a vizsgálattól, mondtam, hogy nagyon félek, nem akarok többet szteroidot szedni, elmeséltem, hogy mik történtek velem, még mindig vannak utóhatásai, ez nekem ez nem megy így. Ők voltak, akik annak idején pont egy szűrés kapcsán ezt észrevették, és nagyon kedves, megértő volt a hölgy. Elmondta, hogy van itt több beteg is, aki nem volt hajlandó szteroidot szedni, ők gyógyteákat isznak, amúgy meg a tüdőgondozóban a doktornő csak akkor írja fel, ha valóban nagyon indokolt. Megnéztük a felvételt, olyan rossznak nem látszott. Egy hét múlva fogadott a doktornő, rázúdítottam mindent, a kétségbeesés szélén voltam. Ő volt, aki először mondta azt, hogy nem feltétlenül esik vissza mindenki, neki vannak olyan betegei, akik nagyon hosszú ideje teljesen tünetmentesek. Meglepődött, hogy a szteroid abbahagyásakor nem készült ct felvétel, szükség lenne az összehasonlítás miatt. Azt is mondta, hogy mivel a vérképem azóta teljesen rendben van, nem szükséges hematológiára járnom, a kezelésemet ő is végezheti. Beutalt egy ct-re augusztusban. Szóltam, hogy félek a kontrasztanyagtól, mert attól tartok, hogy a trombocita-szám leesésemet az okozhatta, javasolta, hogy kérjek egy natúr ct-t, az olyan, mint a röntgen csak pontosabb, nincs kontrasztanyag, azonban elég jó képet ad, ehhez a problémához elegendő is. Segített felvenni a kapcsolatot az egyik betegével, tőle tudtam meg, hogy kúraszerűen 3x1 teát iszik, egyik nap kamilla+orbáncfű, másik nap kamilla+tejoltó galaj keveréket. Neki használt. Természetesen én is ittam, sőt azóta megszerettem az ízét, és a tejoltó galaj+kamilla kombinációt mindennap iszok egy vagy max. két bögrével. Orbáncfű a legtöbb fogamzásgátlóval nem szedhető, így az kimarad. A ct eredményem nagyon jó lett. A számos nagyméretű nyirokcsomóból alig maradt, azok is sokkal kisebbek lettek. A májam még egy kicsit meg van nagyobbodva, azonban ez lehet a szteroid utóhatása, meg a betegséggel is jár, ami mindenképpen lecsengőben van. Teljesen olyan érzést keltett bennem a doktornő, hogy tudom úgy kezelni a betegséget, hogy akkor volt, most egészséges vagyok. Előfordulhat még, de így bárki másnál is, és ha kiújul sem feltétlenül az a metódus lesz, ami a másik orvosnál várt rám. Most tudok annak örülni, hogy egészséges vagyok. Ezt követően, amikor visszamentem ősszel a kiírt időpontra a hematológiára, akkor teljesen meg voltam nyugodva. A szokásos orvosomat egy másik orvos helyettesítette, aki mondta, hogy a vérkép nagyon jó, természetesen normál övezetben van. (A másik már ettől az eredménytől is paráztatott, hogy most még normál, de majd feljebb megy). Megkérdezte, hogy mikor volt utoljára ct-m, mondtam, hogy innen nem küldtek el, de a tüdőgondozóból a tüdőszűrés után elküldtek, és rendben van. Megerősített abban, hogy valóban minden rendben, mondta, hogy tüdőröntgen félévente, ct indokolt esetben szükséges. Megkérdeztem, hogy lehet-e a saját városomban kezelni a tüdőgondozóban, mert a munkahelyem miatt nagyon nehéz ide bejárnom. Mondta, hogy semmi akadálya, és odaadta a teljesen lezárt anyagomat, kezelésemet átutalva a tüdőgondozóba. Ezt nem biztos, hogy mertem volna a saját orvosommal, de így simán ment. Nagyon boldog voltam, úgy éretem, hogy teljesen megszabadulok a betegségem árnyékától.
Ezt követően nem írtam blog-ot, és ugyan kiírtam a szarkoidózis-os fórumra a teát, amit javasoltak, de többet egyáltalán nem néztem rá. Úgy érzetem, hogy a fórum, meg minden ilyen csak fogva tart. Így utólag is nagyon köszönöm az ott lévő embereknek, hogy sikerült a nehezén átjuttatniuk. Az én kezelőorvosom semmilyen infóval nem látott el, mindent tőlük tudtam meg. Nélkülük még az a pici reménysugár sem lett volna, hogy lesz ez jobb is. Ha gondom, kérdésem volt, akkor biztos, hogy nagyon rövid időn belül válaszolt valaki. Azonban egy idő múlva csak a tüneteket kerestem magamban. Felmentem a fórumra, és rám zuhant, hogy jaj mi lesz, hiszen a többiek közül is van, aki beteg még, van, aki újra visszaesik. Minden alkalommal csak a szorongásom nőtt, és azt a struccpolitikát folyatattam, hogy inkább nem mentem fel. Most azóta megvolt a féléves röntgenem is, ami már teljesen megnyugtató, jó képet mutatott. A doktornő szerint semmi ok az aggodalomra, nem fog kiújulni. Iszom a teát és járok pszichológushoz folyamatosan.
Aztán itt jönnek a többi dolgaim. Ez a betegség biztos, hogy akkor erősödik, újul ki, vagy jön elő, amikor amúgy is rosszul érezzük magunkat. A doktornő megadta a lökést, és elkezdetem szépen rendbe szedni az életemet. Sikerült egy nagyon jó munkahelyet találnom, ahol nyugodtak a mindennapok, szakmailag szárnyalhatok, minden percét élvezem. Nincsenek konfliktusok, nagyon jó a főnököm. Többet tanultam, több sikerélményt értem el egy év alatt, mint ideáig összesen, rendkívül inspirálóan hatnak a rám a feladatok, a kollégáim.
A párkapcsolatomat teljesen lecsupaszítottam, mérlegre tettem. Nem volt könnyű, nem is ment egyszerre, hullámvölgyek voltak. A végén, amikor fel tudtam azt dolgozni, hogy most van az a pillanat, amikor ki tudok szállni a kapcsolatból mind anyagilag, mind lelkileg, ezt így nem tudom, és nem akarom folytatni tovább, akkor végre eljutottunk olyan dolgok kimondásához, amik előtte nem történtek meg. Eljutottunk a fő problémákhoz, hogy miben alapszik, hogyan lehetne ezen változtatni, mit lehetne kezdeni ezekkel. Annyira mélyen voltunk, hogy már nem volt értelme kapaszkodni, hazudozni, és így végre megláttuk, hogy igenis fontos a másik, csak eddig nem úgy álltunk a dolgokhoz, ahogy kellett volna. Rossz természetem van, nagyon nehéz szeretni engem. Kedvesem meg nem tudja kimutatni az éréseit, nem tudja éreztetni, hogy szüksége van rám, és ez a kettős dolog nagyon széthúzta. Az is hozzájátszott, hogy én úgy éreztem, nem tartozom sehova sem, nincs egy család, aminek valamilyen szinten a tagja lennék. Nekem az az érzés, hogy együtt vagyunk, velem akar lenni, de ha nem megy, akkor nem megy, az nem elég. Mondott a múltban olyan dolgokat, aminek hatására én azt hittem, hogy nincs szerepem az életében. Végre kimondtuk egymásnak, hogy ketten összetartozuk, és annyi minden köt minket össze, amit hirtelen végiggondolni sem lehet. Az esküvőnket tervezzük. Még igazán el sem akarom hinni, hogy ez velem történhet. Nem lesz bennem kétely, és tudom, ha ez megtörténik, ennyi hosszú év után és ennyi probléma után, akkor az valóban azt jelenti, amit egy házasságnak jelentenie kell. Mi már többet nem válunk el egymástól.
A szüleim nem tartják velem a kapcsolatot, és mindenért engem hibáztatnak. Rossz kimondanom, de tény, hogy nélkülük olyan dolgokat éltem meg, amire mellettük esélyem sem lett volna. Mindez a pici dolgoktól indulva, hogy milyen a hajam, milyen ruhát hordok, egészen a munkámig elér. Ebben az évben olyan jó dolgok történtek velem, hogy két évvel ezelőtt, mikor éppen véget akartam vetni az életemnek, vagy a családom mellett, bele sem gondoltam volna. Sikerült lenyelvvizsgáznom, és átvehetem a második diplomámat ünnepélyesen a főiskolán. Én is és a párom is hitbéli fogadalmat tettünk a saját vallásunknak megfelelően, ami bár kicsit eltér, de mindkettő keleti vallás, a fő dolgokban teljesen egyetértünk. Nagyon kevés időnk van a vallásunkat gyakorolni, kölcsönösen eljárunk egymás összejöveteleire. Felújítottuk a lakásunkat, kis patkányt tartunk, stb. A szüleimre már nem haragszom, és ha úgy adódna, felvenném velük a kapcsolatot, a helyén tudnám kezelni a gondokat, nem jelentene különösebb lelki összetörést.
A zenekar tökéletesen működik. Bár azóta megint szükség volt tagcserékre, és olyan valakitől lépett ki tőlünk, aki oszlopos tagja volt a zenekarnak, működünk. Jelenlegi felállásban az új gitárossal úgy tudunk együtt működni, olyan zenéket írunk, amilyeneket mindig is szerettem volna. Néha nehéz szomorú, dühös dalt írni, hiszen minden rendben van velem. De annyi negatív dolgok ért ez idáig, hogy az emlékeim kifogyhatatlanok, és még sok mindent ki kell írnom magamból. ;-)
És azok az emberek, akiket a barátainknak tartunk, bár kevesen vannak, valóban azok. A többi embert meg (idézve egy nagyon kedves volt csoporttársamat) arra kell használni, amire valók.
Túl sokat írtam. A lényeg, hogyha van egy orvosod, aki nem a beteget látja benned, és rendezed az életed, hidd el, nem tünetmentes leszel, hanem gyógyult. És lehetsz teljes értékű ember. Köszi mindenkinek, aki mellettem volt a gondok mellett is, és a sok ismeretlen ismerősnek, akikkel a net-en keresztül biztattuk egymást. Mindenkinek hajrá!
