Én és a sarcoidosisom

Annyira minden téren szar, hogy nincs is kedvem leírni!

2011-03-09

Remek, megjöttem a kontrollról. És most nem keverték el az ACE vizsgálatos véremet. Az eredmény nem nagyon kecsegtető, 35,6 és 12-36,8 a normál. Azt mondta a doki, hogy júniusban leveszik megint az ACE szinthez a véremet, és ha lesz visszaesés, ami az elején általában megtörténik, akkor újra megkezelnek egy kis szteroiddal. Megkérdeztem, hogy elképzelhető-e, hogy nem esek vissza, azt mondta, hogy bár igen, de nem valószínű, egy-két hetes kezelés, és rendben lesz. Hát azért ehhez nekem is lesz hozzászólásom. Barátnőmmel voltunk, és annyira jó volt, mert totál kizökkentett a pánikból. Teljesen igaza van, hogy amikor levették a véremet, akkor totálisan ki voltam borulva, az életem minden terén szarul éreztem magam, naná, hogy rossz az eredmény. Szerinte már most jobb lenne, meg amúgy is egy fél évvel ezelőtti véreredmény? Hagyjuk. Most az a terv, hogy a természetgyógyászhoz mindenképpen visszamegyek, benne bízom, beszéltem vele azóta, azt mondta megnéz, és nem kell többet szteroidot szednem. Meg el szeretnék menni röntgenre, kíváncsi vagyok, mit mutat ki, aztán ha szükséges lesz a kezelés, akkor a természetgyógyászos kezelés után is elmegyek, akkor kiderül, hogy mi van. Én abban nem kételkedem, hogy akkor megemelkedett ez a szint, de az régen volt. Azóta a zenekar dolgai rendeződtek, kedvesemmel annyira jó most minden, szerintem végre kimásztunk abból a kátyúból, amiben voltunk. Sikerült teljesen egymás felé fordulnunk. Az angolt leszarom nagy ívben, senkinek nem mondom el, hogy megyek vizsgára, akkor nem stresszel, hogy mi van. Most voltam, majd ha ez sem sikerül, akkor megyek megint. A munkahelyemen azt mondtam, hogy őszig nem megyek újra. Szóval ez is letudva, a családom meg végre teljesen békén hagy. Bízom benne, hogy valami jó fog kisülni a dologból.

Jól kezdődik az írás. Kétszer álltam neki és kétszer töröltem ki. Le akartam írni, hogy a nyelvvizsgám most sem sikerült, de aztán úgy gondoltam, hogy mégsem írom le. Aztán megint, és újra kitöröltem. Elég gáz, ha még itt sem leszek őszinte. Szóval nem sikerült, de már nem érdekel. Nem fogok most sem tanárhoz járni, sem gyakorolni, sem semmit csinálni. Márciusban elmegyek, úgy, hogy csak bemegyek az ajtón, aztán meglátjuk mi lesz. Aztán utána, meg utána, ha kell. A tanáromnak még nem mondtam, nem tudom, hogyan mondjam el neki, a kíváncsiskodó minden lében kanál kolléganőmnek elmondtam, a főnökömnek még nem, majd az is meg lesz valahogy. A lényeg az, hogy mindenkinek azt fogom mondani, hogy most nem megyek egy ideig, majd csak ősszel, legalább nem kell szembenéznem velük kéthavonta, hogy balfasz vagyok. Most a TELC-hez jelentkeztem, márciusban lesz, aztán majd meglátjuk. Tiszta gáz az egész. Azt hittem, hogy meglesz, és hogy nem felejtsem el az angolt, kitaláltam, hogy időnként angol nyelven fogok olvasni valami regényt. Kedvesem le is töltötte nekem a Narniát. Vicc, hogy 42 % lett a vizsgám, de a mesét folyamatosan olvasom, és még élvezem is. Kifejezetten szórakoztató és kikapcsoló élmény, nem pedig tanulásszerű. Egyáltalán nem használok hozzá szótárt, mert általában a buszon, vagy ilyesmi helyeken olvasom. Persze vannak olyan részek, amit kevésbé értek, vagy olyan kifejezések, amit egyáltalán nem, de ez annyira nem számottevő, hogy simán értem az egészet. Narnia után talán még a Harry Pottert is így olvasom majd el, mert magyarul úgysem olvastam. Ennyit a hülye angolról. A múltkori mérgem, dühöm, elkeseredésem lassan abbamarad. Most kitaláltam pár dolgot, hogy elmegyek megint valamikor a természetgyógyászhoz, vagy ilyenek. Aztán azon is gondolkoztam, hogy néhány alkalommal még elmegyek a dokihoz, aztán nagy ívben fogok szarni az egészre, nem megyek többet, majd csak a szokásos röntgenre évente, vagy nem tudom. Majd meglátom. Mostanában megint szar reggelente levegőt venni, de nem tudom, hogy mivel van összefüggésben. Éneklésnél annyi levegőm van, amennyi talán sosem volt. Reggel szar az első levegővétel. De ez is változik. Egy ideig szar, aztán nem. Aztán volt olyan is, hogy nagyon-nagyon szar volt, még talán sípolt is, aztán elmúlt. Akkor is éreztem ilyet, de az a baj, hogy akkor elég régóta nem szedtem az allergia gyógyszert, és lehet, attól volt. Most szedem, de nem mindig elég. Valamikor meg akkor érzem, amikor meg vagyok fázva. Igaziból meg kellene figyelnem, talán le is írnom valami táblázatba, hátha ez segítene abban, hogy tudjam mi ez. Viszont ha ez a sarcoidosis miatti csomók, akkor mókás, mert véletlenszerűen jön elő és múlik el, tehát kifoghatok egy jó vizsgálatot, de olyat is, hogy rögtön kitalálják, hogy szedjek gyógyszert, aztán elmúlna magától egy hónapon belül. Csak az a gáz, ha ezek kitalálják, hogy ez van, akkor olyan szinten fogok kiakadni, hogy nemhogy nem múlik el egy hónap alatt, de még fokozódni is fog. Lásd nyár, volt, amikor már nem is éreztem semmi gondot, aztán a sok hülye vizsgálat meg stressz olyan szinten borított ki, hogy csak na, aztán hogy megszaporodtak a csomók. Szerintem a műtét utáni tüdőgyulladási is csak részben volt a bajom forrása, akkor is sok csomó volt a tüdőmben, de hogy az ördögbe ne, amikor az orvos azt mondta, hogy tuti, hogy limfómás vagyok. Még mindig azon nevetgélek, hogy ráírták a papíromra a kímélő, stresszmentes életmódot, aztán ők stresszelnek. Szerintem simán értesíthettek volna, hogy ne menjek be, nincs eredmény, aztán nem lett volna plusz idegeskedés. Jaj, de jó, hogy százszor írom le ugyanazt, de valahol ki kell adnom magamból, és nem tehetek róla, hogy századszor is ugyanott tartok gondolatban. Úgyis azt kaptam meg, hogy az a baj velem, hogy ha gondom van, akkor nem elmondom és kész, hanem beszélek róla és többször is. Még akkor is, ha valaki megmondja, hogy mit kellene esetleg tennem. Ez persze a kedvesem volt, de hát mindegy is. Most nem akartam róla rosszat írni, mert tényleg úgy érzem, hogy tenni akar ő is azért, hogy legalább kettőnk között rendbe jöjjenek a dolgok. Sokat változott. Mostanában nem érzem olyan agyatlan zombinak, sem pedig érdektelennek. Biztos, hogy neki is nagyon rossz időszaka volt, és nem voltunk úgy egymásnak, ahogy kellett volna, hogy legyünk. Mostanában tudunk egymással néha még a problémákról is beszélni. Bár igazat megvallva inkább én beszélek, ő meg csak meghallgat, vagy valamit fűz hozzá, de legalább már nem teljesen egyoldalú. Nekem is nagyon sok mindent helyre kellett tennem a fejemben. Szembe kellett néznem a saját hibáimmal, és ez nem könnyű. Még gondolati szinten is, ha valamit beismertem, mindig volt rögtön egy „igen, de ő meg…” mentségem. Nehéz volt. Az is nehéz volt, hogy tegyek félre minden sérelmet, és próbáljak meg nyitni felé, mert máskülönben tönkremegy minden. Vannak olyan dolgok, amikre ha most is rágondolok, sírni tudnék, és pillanatok alatt tele leszek gyűlölettel, de ezt csak a megbántódottság hozza ki belőlem. Az meg nem fair, hogy esélyt sem adok neki arra, hogy ezeken a dolgokon túl legyünk. Nagyon szeretem őt. És ez a legfontosabb, a többi majd szépen lassan megoldódik.

Majdnem elfelejtettem. Kail nagyon sokat nőtt!  :-)

Régen írtam, de nem volt sok időm. Sokat tanultam, mert természetesen az a rohadt nyelvvizsga még mindig nem sikerült. A párommal azon vagyunk, hogy rendezzük a dolgainkat, sikerül beszélni a problémáinkról, talán előrébb jutunk. Most viszont nagyon szar napom van. Vérvétel után rám tört valami eszméletlen szorongás, miközben sétálgattam a városban. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem, ha megszólalok, kitör belőlem a zokogás. Egyszerűen nem tudta ezzel a helyzettel mit kezdeni. Nagy nehezen elmúlt, miután koncentráltam a helyes légzésre, meg igyekeztem másra gondolni. Ez az érzés újra előjött bennem a váróban, de akkor le is fehéredtem, és nagyon vert a víz, alig bírtam ott maradni, de aztán elmúlt. Örültem, mint a fene, hogy nem vesznek tőlem ACE-hoz vért, akkor ezek szerint csak legközelebb, akkor viszont nem kell a következő alkalomtól félni. Szóval egész jó volt minden, amíg be nem mentem. Kiderült, hogy nincs eredmény, még csak most ment el a vérem, és ezért mehetek be március elején is. A kurva életbe! Július óta várok egy megerősítésre, hogy minden rendben van velem, de nem. És az, hogy ennyire közel van a következő időpont, még jobban kiborít. Az volt nagyon jó, hogy kifelé menet találkoztam valakivel, aki számomra nagyon fontos, és rázúdíthattam mindent. Ő valóban olyan ember, akit tényleg az érdekel, hogy mi van velem, és nem várja el, hogy röpködjek a boldogságtól, hogy csak szarkoidozisom van. Jó volt elmondani, hogy mennyire szarul éltem meg ezt az egészet, hogy persze örülök, hogy nem vagyok rákos, de attól még nem kell folyamatosan röpködnöm. Iszonyatos volt a Medrol. Iszonyatos volt olyan külsővel és mellette a folyamatos rosszullétekkel együtt élni. És persze azt mondják, ott az éneklés. Egyszerűen nem bírtam volna normálisan színpadra állni. Egy komolyzenei fellépésem volt, ahol úgy néztem ki, mint aki a halálán van. A normális zenekari fellépés meg elmaradt, mert összehánytam magam és mentővel vittek hajnalban kórházba. Utáltam az embereket, mert hülyeségekkel traktáltak. És egyáltalán nem volta erős, csak nem tudtam, hogy mibe vágok bele. Nem vagyok egy túlzottan hiú ember és szép sem. De az nem igaz, hogy a színpadra bárhogy kimehetsz. Ez kamu. Ráadásul, ha szarul vagy, akkor szarul énekelsz. A vége felé a magasak nem jöttek ki tisztán, csomószor fájt közben minden, és gyakran szédültem. De mondja meg valaki végre, hogy miért kellett volna örülnöm? Fiatalon egy évig voltam kivonva a forgalomból, undorítóan néztem ki. Most meg a hátralevő negyven évemben szívok folyamatosan az állandó kontrollokkal, meg „visszaesek, nem esek” kérdéssel. És persze a kitűzött időpont sem oké. Én nem akarom ezt csinálni!!!!!!!!!

2010-11-10

Most múlt egy éve, hogy először írtam. Több mint egy éve kezdődött minden. Hosszú idő. Most már a következő lépés az lesz, hogy leírjam, több mint egy éve nem szedek szteroidot. Szombaton voltam nyelvvizsgázni, most origo-s nyelvvizsgám. Volt annyi eszem, hogy nagyívben elkerültem a családomat erre az időszakra. Volt egy hét szünetem intenzíven tanulni, és legalább nyugiban lenni. Talán most sikerült. Ha nem, az sem nagy gáz, ez a fajta nyelvvizsga teljesen kiszámítható. Pont ugyanazt kérik, mint ami a tájékoztatóban van. Szóval legfeljebb elmegyek januárban is. A zenekarban talán pozitív változások várhatóak. Remélem, összejön, amit terveztem. Majd a következő alkalommal írok részletesebben róla, addigra már nagyjából elindul a dolog. Kail tüneményes. Jó fej, imádni való, és rosszalkodik sokat. Nem tesz semmit tönkre, nem is lop el semmit, csak hajlamos éjszaka beosonni a takaró alá, ha nagyon fázik, és képes összevissza ugrálni rajtam egy falat finom kajáért.

Rajta kívül nagyon egyedül vagyok. Persze van néhány igazán jó barátom, akikkel szeretek együtt lenni, akire számíthatok, akik velem vannak jóban, rosszban. Sokat gondolkozom azon, hogy jó-e nekem az a kapcsolat, amiben élek. Szeretem a kedvesem, de túl sok bennünk már a sérelem. Kicsi dolgokon is azonnal ugrunk egymásnak, de most már érezhető a gyűlölet is az ilyen kirohanásokban. Eltávolodtunk egymástól. Valójában idegenek vagyunk egymás számára. Nagyon kevés közös dolgunk van, viszont annál több mindenben nem értünk egyet. Szinte egyáltalán nem beszélgetünk, és egyáltalán nem tervezünk együtt semmit. Csak a mindennapi dolgok vannak számunkra. És hidegség. Semmi érzelem, semmi intimitás. Kötődés van. De miért? Kedvesem szerintem lusta, társfüggő, kényelmes neki. Nem akar változtatni, nem is mondja ki a problémákat még magának sem. Ezzel öli meg szépen az egészet. Van magában, semmi gondot nem vesz észre, teljes közönyben van mellettem. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, ha valami nehézséget okoz, vagy valamiért tenni kellene, akkor teljesen nihilista lesz. Csak azért van mellettem, mert megterhelő lenne számára bármit tenni, ami másfelé vinné őt. És én miért vagyok vele? Hálás vagyok azért, amit mellettem végigcsinált az elmúlt több mint egy évben. És teljes erőmmel belekapaszkodok abba az érzésbe, amikor még volt jövőnk együtt. Bízom valamiben, csak már magam sem tudom, hogy miben. Ma reggel néztem az emberek arcát, akik jöttek velem szemben a buszmegállóban. Elgondolkodtam. Két olyan dolog van az embereknél, amit nem tudok elfogadni. Ezek számomra a legnagyobb bűnök, amit tehetnek maguk ellen. Az egyik a kiégett ember, akinek semmi célja, semmit terve, éli a hétköznapokat apró csodák nélkül, semmi kicsi akadályok, lépések, amiket meg szeretne tenni, ami előre viszi, amiért megveregetheti a saját vállát. A kedvesem a szememben ilyen. Elképzelhető, hogy vannak dolgok, amik előremozdítják, és megakadályozzák abban, hogy besavanyodott, szürke, vegetáló ember legyen, de ezt én vagy nem látom, vagy nem olyan, amit én is annak tartok. Egyszer azt vágta a fejemhez, hogy attól, hogy nem felel meg nekem, amit csinál, vagy nem egyezik az én dolgaimmal, neki is van ilyen. Kérdezem én, nagy bűn-e, ha akkor arra azt mondanám, hogy engem nem is érdekel. Éltem valakivel, akivel közösen álmodhattam, és most ami valaha fontos volt, az már csak nekem fontos. Valamikor jó volt. De lehet, hogy azt is csak képzeltem. Ha a vágyaink, álmaink semmiben sem találkoznak, akkor vajon az életünknek van-e esélye találkozni?

Viszont a másik, amit egy embernek nem tudok megbocsájtani, ha kialszik a szemében a csillogás. Ha a szeme akkor is szomorú, ha mosolyog. Ezt magamban látom. Régóta nem tudtam őszintén mosolyogni. És nem a betegségem miatt. Ott még voltak érzelmi viharok ugyan sírás, kétségbeesés, düh, de őszinte mosoly is. Most már nincs, csak melankólia. Legalább dühös lennék, de a veszekedésben sem a szikrázó düh van, inkább az elkeseredettség. Belenézek a tükörbe és újra nem látom önmagam. Van hajam, vékony az arcom, olyan a testsúlyom, mint szokott, sőt a sok mozgásnak köszönhetően az alakom is változik szépen lassan. De az arcom üres. A szemem szomorú. Ez nem maradhat így. nem lehetek én is csak olyan emberszerű….

Az ACE szinthez kértek újra vért, annak így most nem volt eredménye. Csináltak sima vérképet, a doki szerint minden a legnagyobb rendben van, januárban kell legközelebb menni. Az asszisztensnője egy kicsit elvette a kedvem, kérdezgettem még a doki előtt, hogy van-e eredmény, akkor tudtam meg, hogy nincs, a múltkorit ismételni kell. Aztán megkérdeztem, hogy van-e olyan, aki nem esett vissza, azt mondta, hogy náluk nincs, két-három év múlva mindenki visszaesik. Hát köszi! Én hiszek a háziorvosomnak, a pszichológusnak, hogy nem feltétlenül kell visszaesni. Most jutott eszembe Csernus könyve. Tehát igenis VAN OLYAN, AKI NEM ESIK VISSZA!!!!!  Ezt elhiszem. Most már csak azt kell elhinnem, hogy én közéjük tartozom. Nem baj, időt nyertem, januárig nyugiban lehetek. Rendszeresen el fogok járni továbbra is pszichológushoz, decemberben legkésőbb elmegyek a természetgyógyászhoz, megcsinálom ezt a rohadt angolt, és élem normálisan az életemet. A sarcoidosis meg bekaphatja, engem nem fog tudni még egyszer leteríteni. Az tuti. Felhúzom a bokszkesztyűt és odacsapok neki akkorát, hogy egy életre elkerül!

U.i.: úgy két hete nem érzek semmi rosszaságot a tüdőm környékén.

Most lesz szerdán a kontroll. Félek tőle eléggé. Biztatom magam, hogy nem lesz semmi baj, és néha még el is hiszem. Egyébként egész jól vagyok, szépen lassan araszolgatok ki a múltkori rossz hangulatomból. Talán a zörgést is ritkábban érzem. A nyelvvizsgám persze most sem sikerült, mérges vagyok a családomra, mert szerintem az is közrejátszott. Most november elején megyek egy másik típusúra, szerintem nehezebb, mint  a TELC-es, de legalább tollal kell írni. Most tuti  kihagyom a kedves családomat ebből az egészből. November 7-ig nem veszem fel a telefont sem. Bízom benne, hogy jó lesz az eredményem, és akkor nagyobb lelkesedéssel megyek angolra is. Nem akarnék már sokáig tanulni.

2010-09-19

Tegnap este azt hiszem tetőződött a melankóliám (talán már majdnem depresszió). Nagyon szarul érzem magam lelkileg. Vannak olyan területei az életemnek, amiket nehezen viselek. Nem jó, de nem is teszek ellene. El vagyok keseredve. Néha úgy érzem, hogy nem tudok kimászni a dolgokból, néha úgy érzem nem is akarok, néha meg egyszerűen csak haragszom magamra, mert csak meg kellene oldani a gondjaimat. Próbáltam végiggondolni az életemet. Szerintem a betegségem is kiújult, és csak bízni tudok benne, hogy mire jön a következő kontroll, addigra visszahúzódik, illetve, hogy nyáron még nem volt kimutatható. Jó lenne, ha most októberben nem csinálnának ACE vizsgálatot. Hogy miből gondolom, hogy kiújult? Minden nap zörög valami a tüdőm környékén. Reggelente az első lélegzetvételnél olyan, mintha valami tüdőgyulladásom, vagy allergiám lenne, mintha nehezen tudna kitágulni a tüdőm. De ezt persze senkivel nem lehet megbeszélni, mert mindenki elbagatellizálja, ugyan már, nem lesz semmi baj, de ezt olyan gyorsan rávágják, hogy időm sincs elmondani, hogy miből gondolom. Tehát biztos megalapozott a véleményük. Szóval egyedül. Mint mindig.

2010-08-31

Semmi különös nem történt mostanában. Édesanyám gyógyulóban, a családom végre békén hagy ismét egy kis időre. Elkezdődött a suli, az most leköti minden figyelmemet. Majdnem. Néha parázgatok, hogy kiújul, sok minden hülyeséget érzek a tüdőm környékén, megjegyezném, hogy semmi komoly, szerintem csak zörög valami, de mindenre van elég levegő. Nem is akartam most semmit írni, viszont beleolvasgattam a fórumba, és egy kedves ottani ismerős mindig ott van, ha kell, bátorít mindenkit. És rájöttem, hogy bár csekély értelmű vagyok, de sokadikra talán én is megértem a dolgokat. Sokszor olvastam már, de ma végre fel is fogtam, hogy neki többször is kiújult, de csak egyszer kezelték. Így már sokkal jobb a helyzet. Én csak a Medrol-tól félek, de attól nagyon. Szóval próbálok egy kicsit lelelkesedni.

Valószínűleg most már rám a hullámvölgyek lesznek jellemzőek. Tényleg egyre jobban kezdtem érezni magam. Minden kezdett szépen lassan körülöttem rendbe jönni. Egyre többször felejtettem el, hogy beteg is voltam. Jó volt tükörbe nézni, dolgozni, tanulni, zenélni. Ismét aktív, lelkes és jókedvű voltam. Hogy miért múlt idő? Mert most megint világgá szeretnék menni. 30-án kezdődött a rémálom. Hirtelen egy nap alatt megtaláltak még az olyan rokonok is, akikkel mostanában egyáltalán nem beszéltem. Természetesen megint jönnek édesanyám kegyetlen játékai. Már majdnem túl is léptem rajta, de most először még az orvosok is azt mondták, hogy haldoklik. De utolsó öntudatban töltött napján még ellenségeskedést szított.  Nem akartam elhinni, nyelvvizsga előtt álltam. Csak néhány nap. Annyira jellemző, hogy mindig valami esemény előtt „szokta” ezt csinálni, államvizsga, nyelvvizsga, zárótanítás, első kontrollom, stb… Szokásos, mindenki engem vádol, vagy tőlem várja a megoldást, rám zúdítják a nézeteiket, hirtelen elkezdenek okoskodni, látszólag támogatni, jót akarni (sajnos azt gondolják, hogy tényleg jót tesznek)… Elmentem a kórházba meglátogatni haldokló, kómában fekvő anyámat. Iszonyatos volt. Nem, nem abban az értelemben. Nagyon nem tudom hová tenni magamban, hogy nem éreztem semmit. Csak önmarcangolás, amiért nem. Persze feszült, kétségbeesett, kiborult voltam, nem tudtam hogyan cselekedjek a rákövetkező napokban, mit várnak el tőlem, mit kell tennem. És nekem vajon mi lenne jó? Közben nyelvvizsga. Nyelvvizsga után anyám észhez tért az állítólag „sosem épül fel többet” kómából, és még beszélt is. Egy gyerek hányszor állhat az anyja halálos ágyán egy élet során? Hányszor kaphatja azt az infót, hogy gyere gyorsan, mert anyucikád haldoklik? Hányszor kell hazudni a külvilágnak, hogy ő tökéletes és sosem követne el öngyilkosságot, nem hanyagolná el az egészségét önsanyargatásból? Mikor lesz ennek vége?

Fáradékonyabb vagyok, nehezebben kapok levegőt, a szokásos „valami nincs rendben a tüdőm körül” érzés újra itt van. Októberben kontroll.

Nagyon jó! A koncert remekül sikerült! Viszonylag sokan voltak, és sok mindenkinek tetszett. Az új dobos a körülményekhez képest jó volt. Nem csináltunk olyan kimondottan nagy hibát. Én nagyon élveztem újra színpadon lenni, és ráadásul normálisan. Hétvégén koncerthallgatóként is ott voltam a Maratonon, igyekeztem minden pozitív élményt magamba szívni. Kedden voltam pszichológusnál, utána meg rögtön akupunktúrán. A kezelés végén azt mondta a természetgyógyász, hogy jelenleg megfelelő az immunműködés, és nem kell több kezelés, majd egy hónap múlva hívjam fel. Nagyon örültem neki. Tegnap meg elmentem kontrolra. Először is nagyon jó volt, mert Rózsika nénivel találkoztam, akivel együtt feküdtem a kórházban. Rengeteget nevettünk, meséltük egymásnak a rémtörténeteket, és bennünk volt a lelkesedés, hogy meggyógyulunk. Ott volt egy másik hölgy is, akit éppen a kórházban váltottam. Rózsika néni csontrákból gyógyult ki, Katinak valamilyen sejtes leukémiája volt, én meg csak simán ott voltam. Persze Rózsika néni megemlegette azt a férfit, aki akkor halt meg, amikor ott voltunk. De mi élünk! :-) Rózsika néni teljesen jól van, azt mondta neki a doki, hogy meggyógyult, megy a tengerpartra nyaralgatni. Aztán én már kezdtem megijedni, mert reggel vettek tőlem sima vért is, és Kati mesélte, hogy őt az üzemorvos küldte, mert rossz a vérképe, alacsony a trombocita szám, és ráadásul szerinte biztos baj van, mert nagyon hullik mostanában a haja. Hát megijedtem ám. Gyorsan néztem a lábamon, hogy van-e pötty, meg huzigáltam a hajam, ami természetesen nekem is nagyon hullik, de a háziorvosom szerint nyár van. És ilyenkor mindig nagyon szokott hullni (megjegyzem, ebben teljesen igaza van, csak már én is hülyén gondolkozom). Behívott végre a doki, és kiderült, hogy a vérképem teljesen normális, az ace szint miatt  levették a vérem, de az eredmény miatt meg nem is kell bemennem, mert szerinte semmi gond, októberben kell mennem legközelebb. :-)

Megvártam Katit is, szerencsére csak az orvos volt hülye, mert teljesen rendben van minden. Háromból három! Szóval októberig tuti nem kell gyógyszert szednem!!!! És megyünk Törökszentmiklósra koncertre! Újra kezdtem az angolt, augusztusban nyelvvizsgázom.

Kail képes napok alatt is nőni, most már nagyobb, mint egy 40-es cipő! + a farka….

Nagyon régóta nem írtam, de nem is volt időm. Sok minden történt. Rengeteget dolgoztam, de most már legalább itt a megérdemelt nyári szabadság. A munkahelyemen is voltak változások, de remélem, ezek csak pozitív irányba vihetik a dolgokat. Tegnap próbáltunk az j dobossal. Másodszor. Holnap meg nagy-nagy koncert Pécsen. Így izgalmas az élet. Bízom benne, hogy összejönnek a dolgok. Meg megyünk Békéscsabára is a héten. Ha találok kisbuszt. A zenekar most elég sok időt lefoglalt, de talán szépen rendeződnek a dolgok. Olyan az arcom, mint amilyen volt teljesen. És fodrász vágta és csinálta a hajam 23-án. Bár elöl még nagyon-nagyon hullik, fogalmam sincs, hogy miért, de összeségében jól éz ki. Úgy mehetek színpadra, amilyen valójában vagyok. Ezt nagyon fogom élvezni. Voltam akupunktúrán. Ez úgy történt, hogy a kolleganőmmel be4zsélgettem, hogy nem tud-e valakit, aki a környéken Krisna tudatú rendezvényeket szervez. Erre kiderült, hogy az a természetgyógyász, akihez minden ismerősöm folyamatosan küldeni akart az elmúlt félévben, Krisna tudatú. Hetente csinál összejövetelt, ahol lehet mantrázgatni, beszélgetni, stb… én meg még a kórház óta nem voltam, pedig készültem. Kiderítettem a számát, hogy megkérdezzem, hol van ez az összejövetel, amikor lepasszolt az asszisztensnőjének, aki már elő akart jegyezni. Először szépen lepasszoltam a dolgot. Majd utána felhívtam, hogy egye fene, elmegyek, nézzen meg, aztán kiderítem azt, ami igazán érdekel. Már arra a hétre lett is időpontom. Sikerült odajutnom, megtalálnom, és abban bíztam, hogy úgysem lesz semmi érdekes. Bementem, rögtön Írisz diagnosztikával feltérképezet a dolgokat, elmondta, hogy hormonálisan nem vagyok rendben, zavaros a ciklusom, az immunrendszerem nagyon gyenge (később megbeszéltük, hogy valószínűleg a Medrol miatt), és kettő picike nyirokcsomót talált a bal oldali tüdőben. Nem is volt igazán időm tiltakozni, már ott hasaltam egy ágyon, ahol indiai füstölőillat volt, Krisna zene szólt, és a hátamba és a lábamba tűket böködött. Kaptam könyvet tőle, és megtudtam, hogy hová lehet menni. És kaptam egy nagyon szép Krisna képet, ami már ki is tettem a házi oltáromra. Az élmény hihetetlen volt. Nincsenek szavaim ahhoz, hogy elmondjam. Belülről jött a meggyőződés, hogy jó helyen vagyok, és ott kell lennem. Azóta már voltam kétszer. Folyamatosan csapongok a között, hogy higgyek-e benne, vagy csak fogadjam el, hogy véletlen egybeesés, de jobban érzem magam. Amiről talán írtam is, hogy időközönként úgy érzem, mintha levegővételnél valami zörögne bennem (mint tavaly nyáron), reggelente talán egy kicsit nehezebb. De amióta odajárok, ezt egyre ritkábban érzem. A térdem annyira fájt, hogy én már azt hittem, hogy már újra kiújul, és azért fáj. Most már sokkal jobb. Jövő héten még el tudok egyszer menni az ace-szint vizsgálat előtt. És nagyon bízom benne, hogy minden rendben. A következőt már sokkal jobban fogom viselni. Pszichológus, természetgyógyász, anyámtól távol, jó dobossal koncertek. Csak a párkapcsolatomat lenne jó rendezni. Olyan mély gödörben vagyunk, hogy innen nem tudom, hogy ki lehet-e mászni.

U.i.: Kail palacsintát lopott. Egy egészet. :-) 

Jó lenne, ha egyszer akkor is tudnék írni, amikor éppen megcsúszok. De akkor általában nincs időm. Elég sok minden történt, és most már kezdek abban tényleg megbizonyosodni, hogy ez totál összefügg a lelki állapottal. Ilyenkor csak mosolygok, mert az orvosi papíromon az volt, hogy kímélő stresszmentes életmód. Köszi. Szóval a lényeg, hogy mik is történtek. A zenekar egyre több jó helyre kap fellépési lehetőséget. Olyan helyekre, amikről szinte még csak álmodni sem mertünk, és ezek tovább lehetőségeket hozhatnak magukkal. Viszont a dobosunk el akar menni. 17 éves, nem szereti a mi zenénket, nem is szabad visszatartani. Megoldjuk. Ez persze egyéb problémákat is felvetett, amiből én lelkiismereti kérdést csináltam. Más, amit a józanész és más az, amit a szív diktál. Aztán átcsap az egész dühbe, és akkor lesz kontrolálhatatlan. De nekem erőfeszítésekkel még viszonylagosan ez is sikerült. Aztán a dobos jelöltek szépen fogytak, maradtunk kilátástalan helyzetben. A munkahelyen természetesen határidőket kell tartani, ami így év vége felé már önmagában is teljesen stresszes. Itthon sem oké minden, a legrosszabb, hogy folyamatosan fedjük el a problémákat. És a hajam elöl újra hullik. Még ki sem lábaltam a Medrol okozta rémségekből, már attól kezdtem tartani, hogy kezdek visszaesni. Emlékszem, hogy amikor kiderült az egész, akkor reggelente a levegővételkor a vége felé éreztem, hogy kissé nehezebb. Nem számottevő, elképzelhető, hogy ezekkel nincs is összefüggésben, de akkor volt ilyen és most megint. Persze magyarázhattam magamnak, hogy „á, csak úgy érzem…”, de nem segített. Ezt még megdobta, hogy kevés időm van aludni, de akkor is felszínes, rosszakat álmodok, alapból feszült vagyok. Cipelgettem ezeket a dolgokat és közben anyám mindent megtesz, még így is, hogy nem találkozunk, visszahúzzon nagyon mélyre. Persze én meg hülye vagyok, még fel tudok ülni a dolgainak. Egy nagyon jó fej emberke lebeg ilyenkor mindig a szemem előtt, aki a sarcoidosis-os fórumon leírta, hogy ő hogyan gyógyulgat. Azt mondta, hogy visszajött néha, de meg tudta győzni, hogy elmúljon. Hát igen. Neki sikerült, ezért én is erőlködtem. Aztán taktikát változtattam. Nem a nyavalyámat akarom elüldözni, hanem, a gondjaimat kell megoldanom. Úgy kell lefeküdni, hogy mindennel el tudjak számolni. Ha megtettem mindent, amit megtehettem, és nem rajtam múlik, hogy nem sikerült valami, akkor azért miért én ne aludjak? És igenis önző leszek egy kicsit! Nem érdekel, hogy kinek rossz, ha meghozok bizonyos döntéseket, főleg akkor, ha nekik nem volt rossz sokáig ártani másoknak. (Itt van pár személy, akire ez vonatkozik.) A dolgok egyszer úgyis megoldódnak, de ha én nyafogok, sajnálok másokat, vele párhuzamosan magam, mert olyat teszek, ami nem minden esetben mindenkinek jó, és ezzel még ráadásul a helyzetem, a kapcsolatom, és minden más is romolhat, akkor miért csináljam? Hát meg vagyok bolondulva? Ha hülyén viselkedek, nyafogok, marcangolom magam, akkor talán még újra le is betegedek. Na és akkor a problémák megoldásának tényleg annyi. Szóval összekaptam magam. Végre hoztam néhány döntést, megléptem olyan dolgokat, amiket nem mertem, megírtam néhány szakvéleményt, … és csoda történt. Újra úgy ébredek fel, hogy semmi baja a levegőmnek. És újra energikusabb vagyok. És van újra dobos jelölt, tartom a határidőket, el tudunk elvileg menni koncertekre, és befestettem a hajamat Azért sem engedem kihullni!  És igen. Néha kell idegesnek lenni, kell kiabálni, és tudni kell sírni. Ez az amit, sosem engedek mega magamnak.

Igen nagyon sok szar ért az előző évben. És ehhez képest alig sírtam. Nem elkeseredésemben szoktam sírni, hanem dühömben. Nem szoktam szomorú lenni, talán nem is tudok. Akkor voltam szomorú, amikor meghalt a mamám, és meghalt Arcsi. Akkor nem volt mit tenni. Nem tehettem semmit. Szomorú voltam. De ha valami nem olyan végzetes, mint a halál, akkor nem kesergek, csak nagyon dühös vagyok. És tehetetlen dühömben csak sírnék, de nem megy, vagy nem engedem. És akkor nagyon fáj a fejem, és úgy érzem, hogy az egész szétfeszít. Most sírtam hétvégén. És sokkal jobb lett. Könnyebb lett a fejem, és a lila ködtől megszabadulva elkezdtem végre gondolkodni, és problémát megoldani. És jól haladok.  És nagyon-nagyon jó vidító Kail. Kicsi Kail már nem is olyan kicsi! Gyönyörű, nagy és eleven. Nagyon jól lehet tanítgatni, már néhány trükköt is tud! Lehet szeretgetni, játszani vele, és gyakran idejön hozzám. Jó fej, mert akkor is játszani akar, amikor dolgozni megyek, és ezért mostanában mindig késésben indulok, és futhatok a buszhoz. Most is, pedig rá volt hajtva a ketrecajtó, gondoltam úgy gyorsan elkészülök, ha nem akadályoz, és utána lesz időm játszani vele. Mire beértem a fürdőből, addigra a zárt ketrecből is ki tudott jönni, szegénykére egy picit rá is léptem, mert nem számítottam rá, és egyfolytában bohóckodott. Ugrált a lábamon, felfutott rám, belebújt a táskába. Szóval irtó jó fej. ha rossz kedvem van, csak kicsalogatom, nekiállunk játszani, és máris nagy nevetgélés a vége.

És akkor sem vagyok hajlandó visszaesni!

Az elmúlt időszak kissé zsúfolt volt. Munka, tanulás, és ez mellett kevés idő jutott arra, hogy magammal is foglalkozzak. Nem sikerült még mindig a nyelvvizsgám. Meghalt a kis házi kedvencünk, és nagyon megviselt a dolog. Részben magamat is hibáztattam. Most van egy új kis jövevény, Kail, aki nagyon édes. Arcsi helyét nem töltheti be, de ugyanolyan fontos lehet. Mindenestre minden elkövet, hogy imádjuk.  

Az arcom szerintem még kisebb, bár még mindig mondják rég nem látott ismerősök: „De jól nézel ki, híztál egy kicsit?” A hajam most k.b egy cm-re le lett vágva, nagyjából mindenhol van hajam, csak nagyon ritka, de frissen mosva egész hordható. Dolgozni még nem mertem így elmenni, majd talán megerősödik kicsit, akkor igen. Április 7-én kell visszamennem az orvoshoz. Most csak azt kellene kiverni a fejemből, hogy ne parázzak állandóan attól, hogy visszaesek, és újra kell Medrol-t szednem. Gyakran tapizom a nyakamat, hogy nincs-e új nyirokcsomó, meg állandóan nagy levegőket veszek és futva közlekedek a lépcsőn, hogy elég-e a levegőm. Úgy néz ki, hogy több koncert is várható a zenekarnak nyárra, addigra újra normális „én” akarok lenni. Hát elég unalmas ez a blog. Nem szól másról, csak arról, hogy egyfolytában nyavalygok, hogy nem akarok beteg lenni, meg akarok gyógyulni. De valahol muszáj leírnom, mert nem lehetek a környezetem terhére. Szeretnék ebből tényleg kikeveredni. Alapvetően nagyon jókedvű vagyok, élvezem minden percét a napjaimnak, gyakran teljes meggyőződéssel tudom mondani a kollégáimnak, hogy most már teljesen kifelé megyek a dologból, szóval nem ezzel foglalkozom állandóan. Csak amikor egyedül vagyok és nincs jobb dolgom. Nem sajnálgatom magam, nem kérdezgetem, hogy miért, nem nyekergek, hogy miért pont én? Ezek a dolgok nem érdekelnek. Igazán csak most kezdtem el izgulni azon, hogy nem akarok gyógyszert szedni, amióta jobban érzem magam. Bár nagyon hullik a hajam, de azért nő is lassan helyette. Kisebb az arcom, nincs székrekedésem, nem fájnak a lábaim. Egyre jobb minden. És inkább ez az, amit meg szeretnék tartani. És csak azt tudom tanácsolni magamnak, amit mindenkinek! Nyugi, kitartás! Minden rendbe jön!!!!

2010-03-03

Voltam február 24-én kontrollon. Az ACE eredmény még nem jött meg, de a doki szerint ez nem gond, csökkentsük tovább a Medrolt. Most már csak 4 mg-ot kell szednem kétnaponta. A kezelőlapomon az szerepel: statusa negativ. Hát ennek most tiszta szívből örülök. Kicsit csalódott vagyok, hogy kell még gyógyszert szednem, de hát tudom, hogy muszáj folyamatosan csökkenteni, nem lehet egyszerre abbahagyni. A pszichológusom szerint is jól haladok, szerinte nem fogok visszaesni, meg fogok gyógyulni.

U.i.: Mintha kicsit kisebb lenne a fejem….:-)