Jó lenne, ha egyszer akkor is tudnék írni, amikor éppen megcsúszok. De akkor általában nincs időm. Elég sok minden történt, és most már kezdek abban tényleg megbizonyosodni, hogy ez totál összefügg a lelki állapottal. Ilyenkor csak mosolygok, mert az orvosi papíromon az volt, hogy kímélő stresszmentes életmód. Köszi. Szóval a lényeg, hogy mik is történtek. A zenekar egyre több jó helyre kap fellépési lehetőséget. Olyan helyekre, amikről szinte még csak álmodni sem mertünk, és ezek tovább lehetőségeket hozhatnak magukkal. Viszont a dobosunk el akar menni. 17 éves, nem szereti a mi zenénket, nem is szabad visszatartani. Megoldjuk. Ez persze egyéb problémákat is felvetett, amiből én lelkiismereti kérdést csináltam. Más, amit a józanész és más az, amit a szív diktál. Aztán átcsap az egész dühbe, és akkor lesz kontrolálhatatlan. De nekem erőfeszítésekkel még viszonylagosan ez is sikerült. Aztán a dobos jelöltek szépen fogytak, maradtunk kilátástalan helyzetben. A munkahelyen természetesen határidőket kell tartani, ami így év vége felé már önmagában is teljesen stresszes. Itthon sem oké minden, a legrosszabb, hogy folyamatosan fedjük el a problémákat. És a hajam elöl újra hullik. Még ki sem lábaltam a Medrol okozta rémségekből, már attól kezdtem tartani, hogy kezdek visszaesni. Emlékszem, hogy amikor kiderült az egész, akkor reggelente a levegővételkor a vége felé éreztem, hogy kissé nehezebb. Nem számottevő, elképzelhető, hogy ezekkel nincs is összefüggésben, de akkor volt ilyen és most megint. Persze magyarázhattam magamnak, hogy „á, csak úgy érzem…”, de nem segített. Ezt még megdobta, hogy kevés időm van aludni, de akkor is felszínes, rosszakat álmodok, alapból feszült vagyok. Cipelgettem ezeket a dolgokat és közben anyám mindent megtesz, még így is, hogy nem találkozunk, visszahúzzon nagyon mélyre. Persze én meg hülye vagyok, még fel tudok ülni a dolgainak. Egy nagyon jó fej emberke lebeg ilyenkor mindig a szemem előtt, aki a sarcoidosis-os fórumon leírta, hogy ő hogyan gyógyulgat. Azt mondta, hogy visszajött néha, de meg tudta győzni, hogy elmúljon. Hát igen. Neki sikerült, ezért én is erőlködtem. Aztán taktikát változtattam. Nem a nyavalyámat akarom elüldözni, hanem, a gondjaimat kell megoldanom. Úgy kell lefeküdni, hogy mindennel el tudjak számolni. Ha megtettem mindent, amit megtehettem, és nem rajtam múlik, hogy nem sikerült valami, akkor azért miért én ne aludjak? És igenis önző leszek egy kicsit! Nem érdekel, hogy kinek rossz, ha meghozok bizonyos döntéseket, főleg akkor, ha nekik nem volt rossz sokáig ártani másoknak. (Itt van pár személy, akire ez vonatkozik.) A dolgok egyszer úgyis megoldódnak, de ha én nyafogok, sajnálok másokat, vele párhuzamosan magam, mert olyat teszek, ami nem minden esetben mindenkinek jó, és ezzel még ráadásul a helyzetem, a kapcsolatom, és minden más is romolhat, akkor miért csináljam? Hát meg vagyok bolondulva? Ha hülyén viselkedek, nyafogok, marcangolom magam, akkor talán még újra le is betegedek. Na és akkor a problémák megoldásának tényleg annyi. Szóval összekaptam magam. Végre hoztam néhány döntést, megléptem olyan dolgokat, amiket nem mertem, megírtam néhány szakvéleményt, … és csoda történt. Újra úgy ébredek fel, hogy semmi baja a levegőmnek. És újra energikusabb vagyok. És van újra dobos jelölt, tartom a határidőket, el tudunk elvileg menni koncertekre, és befestettem a hajamat Azért sem engedem kihullni! És igen. Néha kell idegesnek lenni, kell kiabálni, és tudni kell sírni. Ez az amit, sosem engedek mega magamnak.
Igen nagyon sok szar ért az előző évben. És ehhez képest alig sírtam. Nem elkeseredésemben szoktam sírni, hanem dühömben. Nem szoktam szomorú lenni, talán nem is tudok. Akkor voltam szomorú, amikor meghalt a mamám, és meghalt Arcsi. Akkor nem volt mit tenni. Nem tehettem semmit. Szomorú voltam. De ha valami nem olyan végzetes, mint a halál, akkor nem kesergek, csak nagyon dühös vagyok. És tehetetlen dühömben csak sírnék, de nem megy, vagy nem engedem. És akkor nagyon fáj a fejem, és úgy érzem, hogy az egész szétfeszít. Most sírtam hétvégén. És sokkal jobb lett. Könnyebb lett a fejem, és a lila ködtől megszabadulva elkezdtem végre gondolkodni, és problémát megoldani. És jól haladok. És nagyon-nagyon jó vidító Kail. Kicsi Kail már nem is olyan kicsi! Gyönyörű, nagy és eleven. Nagyon jól lehet tanítgatni, már néhány trükköt is tud! Lehet szeretgetni, játszani vele, és gyakran idejön hozzám. Jó fej, mert akkor is játszani akar, amikor dolgozni megyek, és ezért mostanában mindig késésben indulok, és futhatok a buszhoz. Most is, pedig rá volt hajtva a ketrecajtó, gondoltam úgy gyorsan elkészülök, ha nem akadályoz, és utána lesz időm játszani vele. Mire beértem a fürdőből, addigra a zárt ketrecből is ki tudott jönni, szegénykére egy picit rá is léptem, mert nem számítottam rá, és egyfolytában bohóckodott. Ugrált a lábamon, felfutott rám, belebújt a táskába. Szóval irtó jó fej. ha rossz kedvem van, csak kicsalogatom, nekiállunk játszani, és máris nagy nevetgélés a vége.
És akkor sem vagyok hajlandó visszaesni!
